Quattro
– La fortuna
aiuta gli audaci –
Bátraké a szerencse
Az este jó hangulatban telt, de Dan
és Elli minden próbálkozása ellenére sem voltam maradéktalanul felszabadult.
Valahányszor a tekintetem a pultnál üldögélő Matteo felé vándorolt, belém
nyilallt a felismerés, hogy ez – a mulatozás, önfeledtség, szórakozás – már nem
az én világom. Ráadásul nem bírtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azzal,
hogy a barátaimmal mutatkozok, újabb támadási felületet mutatok magamból. Olyan
emberek sorozatát, akik fontosak, és akiken keresztül így sebezhető vagyok.
Veszélybe sodortam őket, és ez hatalmas önzőség volt tőlem, de szükségem volt a
barátaim közelségére.
Mérhetetlenül hálás voltam nekik
azért, mert a történtek ellenére sem tekintettek rám úgy, mintha bármelyik
pillanatban összeomolhatnék, és ugyanúgy ment az adok-kapok, és a piszkálódás,
ahogy mindig. A velük való barátságom alapja volt ez, enélkül elképzelni sem
tudtam volna a kapcsolatunkat. Éppen Elli „szánalmas matektudásomra” tett
beszólásán látszat-duzzogtam, amikor egy fülig érő szájú, barna hajú,
hátracsapott baseball sapkás srác levágódott az asztalunknál magányosan
álldogáló, üres székre – Castor volt az, Andrej legjobb barátja. Kíváncsian
tekintettem a háta mögé, a bátyámat keresve, ám sehol nem láttam a szőke
hajkoronáját.
– A bátyám hol hagytad? – kérdeztem
összevont szemöldökkel, miután két puszival köszöntöttem a Super Troupert dudorászó, mindig vidám fiút. Kérdésem hallván arca
elkomorult, és még a méltán híres ABBA dalt is abbahagyta.