Otto
– Dal
paradiso all’inferno –
A mennyből a pokolba
Azok után, hogy Alex felfedte a
kártyáit előttem, önkéntelenül is fedezékbe vonultam. Odaveszett a vak
bizalmam, és a terveimmel egyre csak Crusadert bombáztam, meg a
mindennapjaimban újra szervesen részt vevő Matteót. Eleinte rémesen furcsa
volt, hogy lényegében a napom minden pillanatában legalább egy rendőr van
mellettem, de különös biztonságérzetet adott, így hát hamar hozzászoktam.
Tulajdonképpen egy idő után
elkezdtem élvezni azt, hogy minden nap suli után nyomozósat játszhattam
valamelyik rendőrrel. Bár ők kifejezetten gyűlölték a tényt, hogy én játék
szintjére degradáltam a rideg valóságot, de könnyebb volt vele így megbirkózni.
Egyszer, egy különösen szerencsés napon, Will még egy megfigyelésre is magával
vitt. Igaz, csak ültünk a kocsiban, kávéztunk, meg borzalmas utcai pizzát
ettünk, miközben semmiségekről csevegtünk, de én élveztem. Ráadásul hasznos is
volt, mert rengeteg információhoz jutottunk – legalábbis a nyomozó váltig
állította, hogy így van, én azonban nem értettem, hogy az, hogy embereket
láttunk bemenni helyekre, hogyan visz bármiben is előbbre, de bíztam
Crusaderben.
A nyomozó elmondása szerint voltak
beépített zsaruk a Mastroianniknál, ennek ellenére sem tudtak semmit arról,
hogy hol találhatnánk meg őket, vagy hol üthetnénk rajtuk. Vagy tudták, csak
nem akarták elmondani, mert nem akarták, hogy bármi hülyeséget csináljak.
– Arra még nem gondoltak – kezdtem,
harapva egyet a mostanra már rémesen hideg pizzámból –, hogy ugyanúgy, ahogy
nekünk vannak beépített embereink náluk, úgy nekik is a rendőrségen?
– Tudjuk, hogy belső emberekkel
dolgoznak – sóhajtott fel Crusader, a mostanra már kissé túl hosszúra nőtt,
sötétszőke tincseibe túrva. – Ezért kezelünk minden, a szervezetükkel
kapcsolatos ügyet kiemelten bizalmasan. És mindenki, aki az egységhez kerül,
többszörös átvilágításon megy keresztül.
– De ha jól sejtem, ez mit sem
számít, igaz? – kérdeztem, ahogy tekintetemet az út túloldalán lévő lerobbant
kocsma felé fordítottam.
– Még nem értünk el átütő eredményt
– morogta úgy, mint akinek a fogát húzzák. Látszott rajta, hogy gyűlöli a
gondolatot, hogy egy helyben toporgunk, hogy legszívesebben, kiugrana a
kocsiból, és gondolkodás nélkül szitává lőne mindenkit abban a kocsmában. A
Mastroiannik kereskedőinek a törzshelye volt, ahova a főnökök közül soha nem
járt senki. Ennyi infónk volt és nem több, az pedig édes kevésnek bizonyult,
hogy tudjuk, néhány drogfutár hol lazít a napi meló után. Mert, ahogy azt
Matteoék voltak szívesek elmagyarázni, semmit nem ért volna, ha itt
lekapcsolnak kábítószer birtoklásért és esetleg kereskedelemért egy-két tagot,
ha a szervezet utána vidáman működik tovább, semmitől sem zavartatva. Szóval
bár az őrületbe kergetett mindannyiunkat a várakozás, nem tehettünk mást.
Crusaderrel nem beszéltünk arról az
estéről, amikor Alex a szemünk láttára lőtt fejbe valakit. Nem akartam
felhozni, és megkérdezni, hogy ő tudott-e az orosz fiú bérgyilkos mivoltáról,
mert féltem a válaszától. Féltem attól, hogy igenlő felelet esetén meginogna a
belé fektetett bizalmam, és ezt nem engedhettem, mert jelen pillanatban a
nyomozó volt az egyetlen ember, akiben bíztam.
– Mennyire egyenlők a feltételeink?
– kérdeztem Crusaderre pillantva, aki azonban értetlenül kapta rám a
tekintetét. – Úgy értem, azt tudom, hogy mi milyen szinten vagyunk beépülve
hozzájuk. De ők hol állnak a rendőrségen?
– Nem tudjuk – szólt rövid némaság
után az ír.
– Fogalmuk sincs, hogy melyik rendőr
korrupt, és melyik nem? Mi a garancia, hogy maga nem az? – A tehetetlen
értetlenség szülte a hirtelen fellobbanó dühömet. Az, hogy az olasz zsarukat
láthatóan a legkevésbé sem érdekelte, hogy a Mastoriannik szervezetének
felszámolása holnap, egy hónap, fél év, vagy egy évtized múlva történik-e. Néha
abban is kételkedtem, hogy egyáltalán egybevágnak-e a céljaink.
– Ha én korrupt lennék, maguk már
nem élnének.
– Ha én korrupt lennék, a maga
helyében én is pont ugyanezt mondanám – mértem végig összehúzott szemmel a
rendőrt, aki halványan elmosolyodott.
– Értékelem az elővigyázatosságát,
tartsa is meg az élet minden területén. Mellesleg tudjuk, hogy a
kábítószereseknél és a gyilkosságiaknál is vannak embereik, legalább kettő,
akik takarítanak utánuk. Nagy a valószínűsége, hogy van egy magas beosztású
tisztjük is. Nem beszélve arról, hogy a főbb lapoknál, és TV-csatornáknál is
biztosan dolgozik emberük.
– Tehát mindenhol ott vannak –
összegeztem a hallottakat. – Maguknak meg piti drogfutárjaik vannak? Hogy nem
sikerült még senkinek Damiano kegyeibe nyalnia magát?
– Nem olyan egyszerű, mint gondolná
– ingatta a fejét a nyomozó.
– Ó, dehogynem. Ha Damiano is olyan,
mint Fabio, akkor veszélyesen hiú. Szereti, ha simogatják az egóját, és ha
abban a hitben élhet, hogy az övé az irányítás. És ez egy veszettül nagy
gyengepontjuk, mert amíg magukkal vannak elfoglalva, nem figyelnek másra. Ezt
vésse az eszébe.
– Tudja, akár hiszi, akár nem,
rendkívül hasznos információkat tud elhinteni. Olyanokat, amiket több hónapnyi
munkával sem sikerült kiderítenünk – Will dicséretnek szánta, mégsem örültem
neki, mert tudtam, milyen áron szereztem ezeket a tapasztalatokat. Egy
kamaszkori, szerelemnek hitt, gyerekes hülyeség miatt, amit azóta is ezerszer
megbántam.
– Mert rossz irányból közelítenek
hozzá. Kötve hiszem, hogy akár Fabio, akár Damiano tűzbe jönne egy huszadrangú
drogfutár fiútól. Valaki olyantól, akinek a helyét adott esetben néhány perc
alatt pótolni lehet. Fabio csak a néhány legközelebbi barátjában, és a
családjában bízik, erre próbáljanak alapozni. Arra, hogy közöttük találjanak
valaki olyat, akinek oka lehet elárulni Fabiot, meg a pereputtyát. – Will
láthatóan elgondolkozott, de úgy tűnt, nem akar mélyebb eszmefuttatásba folyni,
úgyhogy egy vállrándítással inkább annyiban hagytam a dolgot, és tovább
majszoltam a pizzámat.
*
A vadászlesünkről, ahogy a nyomozó
minden rosszallása ellenére előszeretettel hívtam a programunkat, késő délután
értem csak haza. Crusader az ajtóig kísért, bár nem tudtam, hogy attól
tartott-e inkább, hogy a járdától a bejáratig vezető rövid úton szó nélkül
lelépnék vagy attól, hogy ez idő alatt lelőnek. De az is benne volt a pakliban,
és én személy szerint ezt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy szimplán szokásává
vált ez. Olyasfajtának, ami fel se tűnik az embernek, míg fel nem hívják rá a
figyelmét.
Az ajtóban búcsút intettem
Crusadernek, aki megígértette velem ezredszerre is, hogy sehova nem megyek
addig, míg reggel ő vagy Matt értem nem jön. Készségesen és engedelmesen
bólogattam, ezredszer is, noha pontosan tudtam azt, hogy lenne olyan szituáció,
amiért csapot-papot hátrahagyva indulnék bele a világba, mit sem törődve a
szavammal. Azért megígértem, mert az illem így kívánta, aztán pedig beléptem a
félelmetesen üres házba.
Régebben is túlzóan nagy volt nekünk
– noha még mindig kisebb, mint a szentpétervári –, de amióta csak Dimitrij és
én éltünk itt, képtelen voltam rá otthonként gondolni. Csak valami istenverte
szellemtanya volt, egy kísértetház. Régen tele volt élettel, Viktor, Andrej és
Tati állandó jelleggel itt nyüzsögtek, de szinte soha nem volt olyan délután,
hogy csak ennyien lettünk volna otthon. Vagy Andrej bandája, vagy az öcsém
néhány barátja, vagy Elliék lebzseltek nálunk, örökös zsongást hozva az óriási
ház falai közé.
Furamód, eddig fel sem tűnt,
mennyire komor és kihasználatlan volt az egész épület. Üres terek, sivár
falfelületek. Az egész ház úgy nézett ki, mintha nem lakna itt senki.
Tulajdonképpen ez a kijelentés nem állt olyan távol az igazságtól, mint azt
elsőre gondoltam. Amennyire szerettem Milánót, miután sikerült beilleszkednem,
annyira semlegessé vált mostanra. Már-már visszataszítóvá. Tudtam, hogy bármi
legyen is a történet vége, ha túléljük, nem lesz maradásunk Olaszországban.
Csak azt nem tudtam épp, hogy akkor hova mehetnénk.
Egy nagy sóhajjal hangosan
köszöntem, hogy a bátyám tudtára adja, hazaértem A dolgozószobából, a ház
egyetlen fényes pontjából mormogott vissza valami üdvözlésfélét, de túlzó
lelkesedést nem mutatott az érkezésemre. Nem értettem, min ügyködött még mindig
az irodájában, amikor már rég nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalkozás
gyakorlatilag menthetetlen – nem azért mert Dimitrij ügyetlen lenne, hanem mert
szimplán egy eleve vert helyzetből indult.
Az igazság az volt, hogy nem is
akartam tudni, hogy min dolgozik, mert ha megtudtam volna, hogy könyékig sáros
ebben az egész maffiásdiban, akkor az szilánkosra törtre volna a róla alkotott
képemet. Azt az ideált, amire egészen kicsi korom óta felnéztem, amit azóta
csodáltam, amióta csak emlékeim vannak róla.
Felbaktattam az emeletre, hogy
végignyúljak az ágyamon, és kezembe vegyek egy könyvet. Adott pillanatban
igazából lényegtelen is volt, hogy mit, hogy Tolsztojt, vagy Rowlingot,
Tolkient vagy Austent, és az is, hogy orosz vagy olasz-e. Csak az számított,
hogy belemerülhessek valami olyan történetbe, ami a lehető legtávolabb áll a
sajátomtól, és ki tud rántani a valóságból. Napját nem tudtam már annak, hogy
mikor olvastam utoljára, hogy mikor merültem legutóbb bele úgy istenigazából
egy regénybe. És ez őszintén bántott, mert az olvasás, akárcsak a zene,
meghatározó pontja volt az életemnek, és sajnáltam, hogy így elhanyagoltam.
Azonban mire kényelmesen
befészkeltem az ágyamba, és felcsaphattam volna az időközben nagy műgonddal kiválasztott
Harry Potter kötetet, a telefonom pittyegéssel jelzett üzenetet. Egy sóhajjal
kísérve vettem a kezembe a mobilt, és még halványan el is mosolyodtam, ahogy
megpillantottam a kijelzőn Elli nevét. Borzasztóan sajnáltam, hogy már nem
álltunk olyan közel egymáshoz, mint korábban, de ez egy olyan döntés volt, amit
az ő érdekében muszáj volt meghoznom. És annak ellenére, vagy talán épp azért,
mert pillanatnyilag az iskolára korlátozódott csupán a kapcsolatunk, megörültem
az SMS-ének.
A mosoly azonban a másodperc
törtrésze alatt hervadt le az arcomról, ahogy végigfuttattam a szememet az
üzeneten. Találkozóról hadovált benne, és segítségről, és sütött a szavaiból a
zavarodottság. Ismertem annyira, hogy tudjam, normál esetben más lenne a
szóhasználata, és sokkal rövidebben fejezte volna ki magát – Elli volt a
karakterspórolás koronázatlan királynője.
Mérlegelnem kellett, noha már az
üzenet olvasásakor tudtam, mit fogok tenni. De a Crusader által rám ragasztott
józanság, azért ott volt a felszín alatt nem sokkal, ami próbált lebeszélni
arról, hogy vakon rohanjak a vesztembe. Ugyanakkor tisztán élt bennem Viktor
halálának az estéje. Hogy hogyan kaptam SMS-t, és hogyan kezdtem el hajkurászni
Alexet és a bátyámat. Hogy hogy nem találtam őket, és hogy értem végül késve
oda. Az agyam egy része pontosan tudta, hogy vert helyzetben voltam, és hogy az
öcsémet mindenképp megölték volna, de a másik, lényegesen nagyobb rész
önmagamat tartotta felelősnek.
Nem hagyhattam, hogy Ellivel is ez
történjen. Még akkor sem, hogyha ez szembement a teljes racionalitással, és még
akkor sem, hogyha öngyilkos küldetésnek tűnhetett. Elli szarban volt, nekem
pedig, mint barátnőjének, és mint a szarság legfőbb okozójának kutya
kötelességem volt segíteni neki. Viktoron nem tudtam. Talán nem is lehetett. De
ez egy másik szituáció volt, egy új esély. Talán egy lehetőség, hogy egy
korábbi hibát kiküszöböljek.
Bármennyire akartam is a bosszút,
volt egy határ, amit nem akartam átlépni, és reméltem, hogy soha nem is lesz rá
szükség. Nem akartam ártatlan embereket belerángatni. Abba már beletörődtem,
hogy a végén vagy a Mastroiannik, vagy mi belebukunk, a bukás pedig nem lehet
más, mint halál. De azt nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a csatározásunk közepette
olyanok vesszenek, akiknek semmi köze nincs a családjaink között folyó
mocsokhoz.
Döntöttem. Nehéz szívvel ugyan, de
kikászálódtam a meleg paplan alól, arra gondolva, hogy ki tudja, mikor lesz
megint lehetőségem ilyesmire. Csak reméltem, hogy minél előbb. Beleugrottam a
bakancsomba, és magamra kaptam a kabátomat. Sötét sálat kanyarítottam a nyakam
köré, és halkan leosontam a lépcsőn.
Egy fájdalmas pillantást még vetettem
Dimitrij dolgozószobája felé. A lámpa még mindig égett, és az ajtó továbbra is
résnyire nyitva volt. Nem kockáztathattam, hogy a főbejárton távozzak, mert
ahhoz el kellett volna menjek a bátyám irodája előtt. Ettől a gondolattól pedig
szinte magam előtt láttam a következményeket, hogy ahogy kijutok az utcára, még
a sarok előtt kapcsol le Crusader egyik cimbije, harsogó szirénával.
Maradt tehát a hátsó ajtó, ahol
igyekeztem hangtalanul kisunnyogni. Nem ez volt az első eset, hogy erre
kényszerültem, úgyhogy már rutinosan másztam át a sövénykerítésen, miközben
igyekeztem elnyomni magamban, hogy tulajdonképpen mekkora pokoli marhaság is
az, amit csinálok, vagy tenni készülök.
Út közben szinte hallottam a
fejemben Will rosszalló hangját, így végül rövid mérlegelés és vívódás után,
szapora lépteimen mit sem lassítva egy gyors SMS-ben megüzentem neki a címet,
amit én is kaptam, bízva abban, hogy kellő diszkrécióval kezeli majd a
helyzetet.
Sok mindenre számítottam, hogy mi
fog várni, ha odaérek az Elli által megadott címre. Lelkiekben felkészítettem
magamat arra is, hogy hasonló látvány fogad majd, mint az öcsém esetében.
Számítottam arra is, hogy félájultan találok majd a lányra, de az a legkevésbé
sem szerepelt az elképzeléseim között, hogy a riadt tekintetű olasz lány
torkának a szociopata exbarátom szorít majd kést, megszállott vigyorral az
arcán. Fogalmam sem volt, hogyan sikerült neki idecsalnia Ellit, de ez az egész
szituáció kezdett valami nagyon elbaszott tini drámára hajazni, a lehető
legkevésbé vicces módon.
Elli sötétbarna szemeiben pont
ugyanazt véltem felfedezni, amikor megpillantott, mint amit Viktor tekintetében
láttam azon a bizonyos estén. Félt, sőt rettegett, mert ő is tökéletesen jól
ismert minden Fabióról szóló történetet. De ugyanakkor, akárcsak az öcsém, ő is
reménykedett abban, hogy tudok kezdeni valamit a szituációval. Az egyetlen
probléma az volt, hogy tudtam, vajmi kevés beleszólásom van a történésekbe,
mert Fabio beszámíthatatlan és kontrollálhatatlan volt.
– Mit akarsz? – sziszegtem, ahogy
közelebb értem hozzájuk. Egy kihalt kis mellékutcában álltunk, ahol egy lélek
sem járt. Fabio egy betört ablakú, feltehetőleg lakatlan tömbház szürke falának
dőlt, és jobb kezével egészen Elli nyakához szorította a kést. Olyannyira
közel, hogy attól féltem, felsérti a lány bőrét.
– Téged. Érte cserébe – vigyorogta
behízelgően. A hideg futkosott tőle a hátamon, és nem győztem újra meg újra
feltenni magamnak a kérdést, hogy hogyan lehetett közöm hozzá régen. Hogy mi
fogott meg benne, de egyszerűen nem láttam a válaszokat. – Az új kis barátod
nem hoztad, ugye?
– Engedd el őt – biccentettem Elli
felé, egy pillanatra sem szakítva meg a Fabióval felvett szemkontaktust.
Veszélyes fenevad volt, akit egy pillanatra sem szabadott szem elől téveszteni.
– Válaszolj, hogy itt van-e kis
haverod! – Kezdte elveszíteni a türelmét, ami az ő esetében a legkevésbé sem
volt jó előjel.
– Nem, nincs itt senki. Egyedül
jöttem – jelentettem ki, egy újabb lépéssel közelebb lépve, noha fogalmam sem
volt mit csinálhatnék, ha egészen eléjük érnék.
Akármennyire is elmebetegnek
tartottam Fabiót, azt nekem is be kellett látnom, hogy a legkevésbé sem volt
ostoba. Egy alattomos, furkálódó féreg, de nem idióta. Pontosan tudta azt, hogy
mi a gyengepontom – ha az ártatlanokat, ha a barátaimat bántják. Ellivel két
legyet ütött egy csapásra, és ez láthatóan mérhetetlen elégedettséggel töltötte
el.
– Azt csinálsz velem, amit akarsz –
mondtam ki a szavakat félve, gombóccal a torkomban, de igyekezvén fenntartani a
magabiztosság repedező álarcát. – De Ellit engedd el.
– Rina! – kiáltott fel a lány, és
óriási barna szeméből elindult lefele egy kövér könnycsepp.
– Hallgass! – morrant oda Fabio, egy
pillanatra elszakítva tekintetét az enyémtől.
– Hagyd Elli, komolyan. – A
barátnőmnek címzett szavaim után figyelmem ismét maximálisan az olasz férfire
összpontosítottam. – Ezt akartad, nem? Engem őérte. Hát csak tessék.
Fabio láthatóan elgondolkodott, majd
a nyugodt, de önelégült vigyora lassacskán szétterült az arcán.
– Legyen hát. Szállj be a kocsiba,
és ő mehet. – Aprót bólintva elindultam a Rover hátsó ülése felé, de Fabio rám
szólt. – Előre! – Mély levegőt véve az ajtóhoz mentem, de megálltam előtte.
– Addig nem szállok be, amíg el nem
engeded! – Tudtam, hogy vékony jégen lépdelek, mert az olasz agya akármikor
elborulhat, de ha beültem volna a kocsiba, akkor onnantól kezdve semmi nem lett
volna a kezemben. Márpedig az egész rohadt mentőakcióm célja az volt, hogy
Ellit kihúzzam a szarból. Fabio sóhajtott egy nagyot, majd a földre lökte a
lányt, és elindult felém.
– Most pedig kurva gyorsan szállj be
– morogta az olasz, és már kevésbé tűnt önelégültnek, de az eszelős tűz ott
égett a sötétbarna, feketébe hajló szemekben.
– Szólj Willnek! – kiáltottam
Ellinek. – Crusadernek! – tettem hozzá, miközben Fabio benyomott az anyósülésre.
– Hülye picsa! – morogta, és
borzasztó dühösnek tűnt. De azt akartam, Elli tudja, hova forduljon, hogy még
véletlen se kocogjon be a rendőrségre, valami korrupt idióta szívélyes
fogadtatásába.
Hangosan felsikítottam, amikor a kés
pengéjét megéreztem a karomon. Átvágta a kabátom, a pulcsim, és felszakította a
bőröm is. Nem nagyon, de ahhoz épp eléggé, hogy veszettül fájjon, és hogy a
nagyjából hat centis sebből apránként elkezdjen szivárogni a vér.
Úgy döntöttem, itt az idő, hogy
csendben maradjak, és lehetőleg kerüljek minden csípős megjegyzést. Igyekeztem
összeszedni a gondolataim, mert tudtam, hogy ez szükséghelyzet. Hogy a
túlélésem a cél.
Fabio idegesen pattant be mellém a
terepjáróba, gyújtást adott, de mielőtt elindultunk volna, felém fordult: –
Egyetlen rossz mozdulat, és belevágom a csinos kis lábadba a kibaszott kést,
értve vagyok?
Megszeppenve aprót bólintottam, hogy
az elinduló autó ablakából még vessek egy pillantást a sírva a földön térdelő Ellire.
Hittem, hogy erős lány, hogy túl lesz ezen, és hogy megkeresi Willt. Muszáj
voltam ebben hinni, különben kénytelen lettem volna szembenézni azzal a
ténnyel, hogy az életemből hátralevő órák meg vannak számlálva.
Utólag hatalmas hülyeségnek tűnt,
hogy nem vártam meg Crusader válaszát, vagy nem bíztam inkább rájuk a dolgot. Haragudtam
magamra, amiért az érzelmeimre hagyatkoztam a józanész helyett, de még inkább
dühös voltam Fabióra. Óvatosan, a szemem sarkából végignéztem a szőke,
csapzott, túl hosszúra hagyott haján, a mániákus mosolyán, és a kormányt fogó
kezein, amiben ott virított az istenverte kés. Úgy éreztem, hogy egy kanál
vízben meg tudnám fojtani ezt a mocskot, puszta kézzel. Azért, amit velem tett,
de még inkább azért, mert belerángatta Ellit.
– Ezt kösd a szemedre – dobott az
ölembe egy fekete kendőt. Baromira nem fűlött hozzá a fogam, hogy elveszítsem
egy érzékszervem ennek az elmebetegnek a társaságban, de tudtam, hogy a
markában vagyok, úgyhogy lassan, kimérten a szemem elé helyeztem a kendőt.
Gyűlöltem őt, és mélységesen
megvetettem. De már ott, az autóban ülve, ki tudja, merre tartva,
körvonalazódott a fejemben, hogy ezt nem fogja megúszni. Egyszer fordulni fog a
kocka. Egyszer eljön a pillanat, mikor nem ő lesz felsőbbrendű helyzetben,
hanem én. Amikor talán nem ő fog késsel sakkban tartani, hanem én foghatok majd
rá fegyvert. Talán nem holnap, és talán nem is holnapután, de hittem, hogy
eljön majd ez a nap. És rideg nyugalommal tekintettem elébe.
Szia!
VálaszTörlésEgy régi látogató vagyok, aki ismét erre tévedt. Én még a legelső verziót is követtem a történetből, már akkor lenyűgöztél a témával és a stílusoddal, de néha úgy éreztem, hogy túl sokat foglalkozol a részletekkel. Bosszantóan sokat, főleg a matek példákkal és a sulis dolgokkal. Nagyon hangsúlyos szerepet kapott még Rina és Alex kapcsolatba, mintha az egész izgalmas, maffiás-bosszús rész csak körítés lenne a szerelmi szálhoz. DE ezek amiket leírtam az új verzióra már egyáltalán nem jellemzőek! Úristen, nagyon nagyon király! Imádom/imádtam olvasni! Tökéletesen egyensúlyozol a mostani verzióban! Izgalmas, követhető és élvezetes! Remélem minél hamarabb olvashatom a következő fejezetet és ha a sztori végére értél, szerintem mindenképpen próbáld meg kiadatni, akár te magad! Vannak már ilyen cégek/kiadók, amik kisszériás könyvkiadással foglalkoznak. De ez csak egy ötlet!:)
Szóval nagyon tetszik, rajongód vagyok!:) Csak így tovább!:)
xo
Szia!
TörlésJajj, el se tudom mondani mennyire örülök, hogy "látlak" itt a blogon, és hogy még írtál is! Igen, nekem is főleg ez volt a problémám az előző verzióval, hogy nagyon lassan bontottam ki a szálakat és nagyon sok olyan dolog kapott benne szerepet, amik igazából irrelevánsak a történet tényleges tartalma mellett. És így pont az lett, amit nem akartam, amit te is írtál - egy szerelmi történet aminek izgi körítést ad a maffiás-bosszús rész. Szóval nagyon örülök, hogy úgy látod, hogy a Bosszú kinőtte az előző részt, meg annak a gyerekbetegségeit, már ha mondhatom így. a következő rész már meglepően jól áll, és most is éppen azon dolgozok, szeretném még a héten mindenképpen befejezni, és utána villám léptekkel haladni a folytatással. ahogy haladok egyre előbbre a történetben, úgy gondolkozok el én is ezen egyre jobban, szóval köszönöm a tanácsot, meg a kommentet, tényleg borzasztóan megörültem neki így az új évben :) Örülök, hogy tetszik a történet, és tényleg igyekszek haladni :)
Puszi, D. :)